2 Samuel

26. Joáb pedig hadakozék az Ammon fiainak [városa,] Rabba ellen, és megvevé a királyi várost.

27. És követeket külde Dávidhoz Joáb ilyen követséggel: Hadakoztam Rabba ellen, és meg is vettem a város[nak egyik részét, a hol a víz van.]

28. Most azért gyûjtsd egybe a népnek maradékát, és szállj táborba a város ellen, foglald el azt, nehogy valamiképen, ha én foglalnám el, róla neveztessék az én nevem.

29. Egybegyûjté azért Dávid mind az egész népet, és aláméne Rabba ellen, és harczola ellene, és elfoglalá azt.

30. És elvevé az õ királyuknak koronáját annak fejérõl, melynek súlya egy tálentum arany volt, és drága [kövekkel vala rakva,] és lõn a Dávid fején, és a városból felette sok zsákmányt hozott el.

31. A népet pedig, mely benne [vala,] kihozatá; és némelyét fûrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté; némelyeket mészkemenczén vitt által, és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával. Haza méne azután Dávid és az egész nép Jeruzsálembe.

1. Lõn ennekutána, hogy Absolonnak, Dávid fiának igen szép huga vala, kinek neve Támár vala; és Amnon, a Dávid fia megszereté õt.

2. Igen nagy gyötrelemben vala pedig Amnon, úgy hogy beteggé lett az õ hugáért, Támárért; mert szûz vala, és Amnon elõtt lehetetlennek tünt fel, hogy rajta valamit elkövessen.

3. [Vala] azonban Amnonnak egy barátja, kinek Jonadáb vala neve, Simeának, Dávid testvérének fia; Jonadáb pedig igen eszes ember vala.

4. Ki monda néki: Mi az oka, hogy te naponként soványodol, királynak fia? Nem mondhatnád-é meg nékem? És monda néki Amnon: Támárt, Absolon öcsémnek hugát igen szeretem.

5. És monda néki Jonadáb: Feküdj le ágyadba, és tedd betegnek magadat. És ha eljön atyád, hogy meglátogasson, mondd azt néki: Jõjjön ide, kérlek, Támár, az én hugom, hadd adjon ennem; és itt szemem elõtt készítse el az ételt, hogy én is lássam, és az õ kezébõl egyem.

6. Lefeküvék azért Amnon, és tetteté, mintha beteg volna; mikor azután eljött a király, hogy õt meglátogassa, monda Amnon a királynak: Kérlek, hadd jõjjön ide hozzám Támár hugom, hadd csináljon elõttem egy pár bélest, és hadd egyem az õ kezébõl.

7. Elkülde azért Dávid a Támár házához, ezt izenvén: Eredj el mindjárt az Amnon bátyád házához, és készíts valami ennivalót néki.

8. Beméne azért Támár az Amnon bátyja házába, õ pedig fekszik vala. És lisztet vévén, meggyúrá és bélest csinála õ elõtte, és megfõzé a bélest.

9. Elõhozá annakutána a serpenyõt, és kitölté eleibe; de õ nem akara enni. És monda Amnon: Küldjetek ki mellõlem mindenkit; és kimenének mindnyájan elõle.

10. Akkor monda Amnon Támárnak: Hozd be a kamarába az étket, hadd egyem kezedbõl; vevé azért Támár a bélest, melyet készített vala, és bevivé Amnon bátyjának az ágyasházba.

11. És eleibe vivé, hogy egyék, és megragadá õt, és monda néki: Jõjj, feküdj mellém, húgom.

12. Õ pedig monda néki: Ne, bátyám, engem meg ne ronts, mert nem szoktak így cselekedni Izráelben, ne kövess el ilyen gyalázatot.

13. És én, ugyan hová vigyem szégyenemet? Te pedig olyan leszel Izráelben, mint egy bolond. Azért kérlek, szólj a királynak, mert nem fog megtagadni engem tõled.

14. Õ azonban nem akart szavára hallgatni, hanem erõsebb levén nála, erõt vett rajta, és vele feküvék.

15. És meggyûlölé õt Amnon felette igen, mert nagyobb lõn gyûlölete, melylyel gyûlölte õt, a szeretetnél, melylyel õt megszerette vala. És monda néki Amnon: Kelj fel, eredj dolgodra.

16. Ki felele néki: Ne kövess el nagyobb gonoszságot annál, a melyet rajtam véghezvittél, hogy elûzz engem. Õ azonban nem akart reá hallgatni,

17. Hanem beszólítá szolgáját, a ki néki szolgál vala, és monda: Ûzd ki õt gyorsan elõlem, és zárd be az ajtót utána.

18. Vala pedig õ rajta igen szép tarka szoknya, a milyenben a király leányai szoktak járni, míg szûzek valának. Kiûzé azért õt a szolga, és bezárá az ajtót utána.

19. Hamut hinte azért Támár az õ fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatá, kezét pedig fejére tevén, jajgatva jár vala.

20. És monda néki a bátyja, Absolon: Talán Amnon bátyád volt veled? Azért hallgass most, hugom, [mert] atyádfia, ne bánkódjál azon felettébb. Lakozék azért Támár nagy árvaságban az õ bátyjának, Absolonnak házában.

21. Dávid király pedig hallván mindezeket, felette igen megharaguvék.

22. Nem szóla pedig semmit felõle Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt; mert igen gyûlöli vala Absolon Amnont, mivelhogy megszeplõsítette az õ hugát, Támárt.

23. És lõn két esztendõ mulva, mikor Absolonnak [juhait] nyírták Baál- Hásorban, mely Efraimban van, meghívá Absolon mind a király fiait.

24. Beméne Absolon a királyhoz is, és monda: Ímé most nyírják a te szolgádnak [juhait, azért] jõjjön el kérem a király és az õ szolgái a te szolgáddal.

25. Monda a király Absolonnak: Ne, fiam, ne menjünk el mindnyájan, hogy meg ne terheljünk téged. És ismét erõlteti vala õt, de nem akara elmenni, hanem megáldá õt.

26. Monda mégis Absolon: Ha nem, úgy jõjjön el velünk Amnon, az én testvérem. Felele néki a király: Miért menne el veled?

27. Mikor pedig erõltette õt Absolon, elbocsátá õ vele Amnont is és mind a király fiait.

28. Parancsola pedig Absolon az õ szolgáinak, ezt mondván: Kérlek, vigyázzatok, és mikor Amnon a bortól jókedvû lesz és mondom néktek: akkor üssétek le Amnont és öljétek meg õt, semmit ne féljetek, hiszen én parancsoltam néktek, legyetek bátrak, ne féljetek.

29. Úgy cselekedének azért az Absolon szolgái Amnonnal, a mint Absolon parancsolta vala. A király fiai pedig mindnyájan felkelének, és ki-ki öszvérére üle, és elszaladának.

30. Mikor pedig még az útban voltak, a hír eljutott Dávidhoz, mondván: Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülök.

31. Akkor felkele a király, megszaggatá ruháit, és a földre feküvék, és az õ szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában állanak vala elõtte.

32. Szóla pedig Jonadáb, Simeának, a Dávid testvérének fia, és monda: Ne mondja azt az én uram, hogy a királynak minden fiait megölték, mert csak Amnon halt meg egyedül; mert attól a naptól fogva, hogy az õ hugát megszeplõsítette, Absolonnak mindig szájában volt [ez a dolog].

33. Ne vegye azért szívére az én uram, a király, azt gondolván, hogy a királynak minden fiai meghaltak, mert csak Amnon halt meg egyedül.

34. Absolon pedig elmenekült. És felemelvén az õrálló az õ szemeit, látá, hogy sok ember jõ az úton õ mögötte, a hegyoldalon.

35. És monda Jonadáb a királynak: Ímé jõnek a király fiai; a mint a te szolgád mondá, úgy történt.

36. És lõn, a mint megszünt beszélni, megérkezének a király fiai, és szavokat felemelvén, sírának; és maga a király is és az õ szolgái mindnyájan felette igen sírának.

37. Absolon pedig elfuta, és méne Talmaihoz, Ammihur fiához, Gessurnak királyához. És [Dávid] minden nap siratá az õ fiát.

38. Absolon pedig, minekutána elfutott és Gessurba ment, három esztendeig volt ott.

39. Dávid király pedig felhagyott [azzal,] hogy Absolon ellen menjen, mert megvigasztalódott Amnon felõl, hogy meghalt.

1. Észrevévén Joáb, Sérujának fia, hogy a királynak szíve vágyakozik Absolon után,

2. Elkülde Joáb Tékoa [városába], és hozata onnét egy asszonyt, ki igen eszes vala, és monda néki: Kérlek tetessed, mintha nagy keserûséged volna, és öltözzél fel gyászruhába, és olajjal se kend meg magadat; és légy olyan, mint aféle asszony, ki sokáig siratta halottját.

3. És menj be a királyhoz, s így és így szólj hozzá. És Joáb szájába adta, hogy mit kelljen szólani.

4. Szóla azért a Tékoabeli asszony a királynak, minekutána arczczal a földre leborult, és térdet-fejet hajtott, és monda: Segíts meg, óh király!

5. És monda néki a király: Mi bajod van? Felele az: Óh, én özvegyasszony vagyok, mert az én férjem meghalt.

6. És a te szolgálódnak két fia vala, kik összevesztek a mezõn, és mivel nem vala senki, a ki õket megvédte volna, az egyik megsérté a másikat és megölé.

7. És ímé az egész háznép ellene támadott a te szolgálóleányodnak, és ezt mondják: Add kezünkbe az õ testvérének gyilkosát, hadd öljük meg õt az õ testvérének lelkéért, a kit megölt, és veszessük el az örököst is. Így akarják eloltani a kicsiny szikrácskát, a mely [nékem] megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén.

8. Monda azért a király az asszonynak: Menj el házadhoz, és parancsolok a te dolgod felõl.

9. Felele pedig a Tékoából való asszony a királynak: Uram király, én rajtam legyen a bûn súlya és az én atyámnak házán, de a király és az õ trónja ártatlan leszen.

10. Monda erre a király: A ki te ellened szól, hozd ide elõmbe, és többé nem fog illetni téged.

11. Akkor õ monda: Emlékezzék meg kérlek, a király az Úrról, a te Istenedrõl: hogy a vérbosszúló ne szaporítsa a pusztulást, és hogy az én fiamat ne veszessék el. Felele a király: Él az Úr, hogy a te fiadnak egy hajszála sem esik le a földre.

12. És monda az asszony: Kérlek, hadd szóljon a te szolgálód csak egy szót az én uramnak, a királynak; és õ monda: Szólj.

13. Akkor monda az asszony: Miért gondoltál ehhez hasonló dolgot az Isten népe ellen (mert mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bûnös), hogy a király azt, a kit eltaszított magától, nem hívatja vissza?

14. Mert bizonyára meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhetõ, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve elõtte az eltaszított sem.

15. Most annakokáért azért jöttem ide, hogy én szólnék a királynak, az én uramnak, noha sokan rettentettek engem ettõl; mindazáltal azt mondotta a te szolgálód: Mégis beszélek a királylyal, hátha megteszi a király, a mit az õ szolgálóleánya mond.

16. Igen, meghallgatja a király, és megszabadítja az õ szolgálóleányát annak kezébõl, a ki engem el akar veszteni és velem együtt az én fiamat az Istennek örökségébõl.

17. Annakfelette ezt gondolta a te szolgálóleányod: Az én uramnak, a királynak beszéde szerezzen nyugodalmat, mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a király, mivelhogy meghallgatja mind a jót, mind a gonoszt. És az Úr a te Istened legyen te veled.

18. És felelvén a király, monda az asszonynak: Kérlek, ne tagadd meg, a mit tõled kérek. És monda az asszony: Mondja el az én uram, a király, kérlek!

19. És monda a király: Vajjon mindezekben nem a Joáb keze [van-é] veled? Felele az asszony, és monda: Él a te lelked, óh uram, király, hogy sem jobbra, sem balra nem lehet térni attól, a mit az én uram, a király szól; mert a te szolgád Joáb hagyta [ezt] nékem, és mindezeket a szókat õ adta a te szolgálóleányodnak szájába.

20. Hogy a dolognak más fordulatot adjon, azért tette ezt Joáb, a te szolgád. De az én uram bölcs, az Isten angyalának bölcsesége szerint, hogy mindent észrevegyen, a mi a földön van.

21. Akkor monda a király Joábnak: Ímé megteszem ezt a dolgot. Eredj el, és hozd haza [az] [én] fiamat, Absolont.

22. És a földre arczczal leborula Joáb, és térdet-fejet hajtván, megköszöné a királynak, és monda Joáb: Ma ismerte meg, uram király, a te szolgád, hogy van valami becsületem elõtted; mert az õ szolgájának beszédét megcselekedte a király.

23. Felkele azért Joáb, és elméne Gessurba, és haza hozá Absolont Jeruzsálembe.

24. És monda a király: Menjen a maga házába, és az én színemet ne lássa. Tére azért Absolon az õ házába, és a királynak orczáját nem láthatá.

25. Nem vala pedig az egész Izráelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetõtõl fogva talpig õ benne semmi hiba nem vala.

26. És mikor a fejét megnyiratja (mert minden esztendõben megnyiratja vala, mivel igen nehéz volna, azért nyiratja le), az õ fejének haja nyom vala kétszáz siklust a királyi mérték szerint.

27. Lõn pedig Absolonnak három fia és egy leánya, kinek neve Támár vala; ez igen szép termetû asszony vala.

28. Két esztendõt töltött immár Absolon Jeruzsálemben, de a királynak színét még nem látta.

29. Elkülde azért Absolon Joábhoz, hogy õt a királyhoz küldje, ki nem akara hozzá menni; és elkülde másodszor is, de õ még sem akart elmenni.

30. Monda azért az õ szolgáinak: Nézzétek, a Joáb gazdasága az enyém mellett van, és ott van az õ árpája: menjetek el, és gyújtsátok fel tûzzel; és meggyújták az Absolon szolgái a gazdaságot tûzzel.

31. Felkele azért Joáb, és méne Absolonhoz az õ házába, és monda néki: Mi az oka, hogy a te szolgáid az én gazdaságomat felgyújtották tûzzel?

32. Felele Absolon Joábnak: Azért mert hozzád küldöttem ily szóval, hogy ide jõjj, hogy a királyhoz küldjelek, hogy ezt mondjad [néki]: Mi szükség volt hazajõnöm Gessurból? Jobb volna most is nékem ott [lennem]. Most azért szeretném a király arczát látni; ha van bennem álnokság, ölessen meg engem.

33. Elméne azért Joáb a királyhoz, és megmondá néki. És akkor hivatá a [király] Absolont, és elméne a királyhoz, és fejet hajtván a király elõtt, arczczal a földre borula. És megcsókolá a király Absolont.

1. Lõn pedig annakutána, szerze magának Absolon szekeret, lovakat és ötven embert, kik elõtte szaladjanak.

2. És reggelenként felkelvén Absolon, megálla az útfélen a kapuban, és mindenkit, a kinek dolga lévén, a királyhoz megy ítélet végett, megszólíta Absolon, és megkérdé: Micsoda városból való vagy te? És ha azt mondá: Izráelnek egyik nemzetségébõl való a te szolgád;

3. Monda néki Absolon: Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz; de senki sincs, a ki téged meghallgatna a királynál.

4. Mondja vala ismét Absolon: Vajha valaki engem tenne ítélõbíróvá e földön, és én hozzám jõne minden ember, a kinek valami ügye és pere volna, igazat tennék néki.

5. Mikor pedig valaki hozzá megy és fejet hajt vala néki, azonnal kezét nyujtja vala, és megfogván, megcsókolja vala õt.

6. És e képen cselekedék Absolon egész Izráellel, valakik ítéletért a királyhoz mennek vala, és így Absolon az Izráel fiainak szíveket alattomban megnyeri vala.

7. Lõn pedig negyven esztendõ mulván, monda Absolon a királynak: Hadd menjek el, és teljesítsem Hebronban azt a fogadást, melyet fogadtam az Úrnak;

8. Mert fogadást tett a te szolgád, mikor Gessurban laktam, mely Siriában van, ezt mondván: Ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak szolgálok.

9. Monda néki a király: Menj el békével; és felkelvén, elméne Hebronba.

10. Hírnököket külde pedig Absolon Izráelnek minden nemzetségéhez, hogy megmondják: Mikor a trombitaszót halljátok, azt mondjátok: Absolon uralkodik Hebronban.

11. És Absolonnal együtt kétszáz férfi [is] elméne Jeruzsálembõl, kiket meghívott, kik jóhiszemûleg menének, semmit nem tudván a dologról.

12. És elküldvén Absolon, [hivatá] a Gilóból való Akhitófelt is, Dávidnak tanácsosát, az õ városából Gilóból, míg õ az áldozatot végezte. És igen nagy lõn az összeesküvés, és a nép gyülekezék és szaporodék Absolon mellett.

13. És követ méne Dávidhoz ilyen izenettel: Az Izráel népének szíve Absolon felé hajlik.

14. Akkor monda Dávid minden szolgáinak, kik vele valának Jeruzsálemben: Keljetek fel, és fussunk el, mert [itt] nincsen számunkra menekülés Absolon elõl; siessetek elmenni, hogy valamikép sietve utól ne érjen minket, s ne hozzon szerencsétlenséget reánk, és a várost le ne vágja fegyvernek élével.

15. Mondának pedig a király szolgái a királynak: Minden [úgy legyen], a mint tetszik a királynak, a mi urunknak, ímé [itt vannak] a te szolgáid.

16. Kiméne azért a király és egész háznépe õ utána, és otthon hagyá a király tíz ágyasát, hogy õrizzék a házat.

17. És kimenvén a király és egész [ház]népe õ utána, megállapodának a legszélsõ háznál.

18. És minden szolgái õ mellé menének; és a Kereteusok, a Peleteusok mind, a Gitteusok is mind, [az a] hatszáz férfi, kik vele jövének Gáthból, elvonulának a király elõtt.

19. Monda pedig a király a Gitteus Ittainak: Miért jössz el te is mi velünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetel [szülõ] helyedre.

20. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jõjj? Én megyek oda, a hova mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is; irgalmasság és igazság legyen veled.

21. És felele Ittai a királynak, mondván: Él az Úr és él az én uram, a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is.

22. Monda azért Dávid Ittainak: Ám jõjj el és menj[ünk] el. És elméne a Gitteus Ittai és az õ emberei együtt, még a kicsinyek is, valakik vele valának.

23. És az egész föld [népe] nagy jajgatással sír vala, mikor az egész nép elméne. A király azért általméne a Kedron patakán, és a nép mind átméne az útra, a puszta felé.

24. És ímé vele vala Sádók is, és a Léviták mind, kik az Isten szövetségének ládáját hordozzák vala; és letevék az Isten ládáját. Azonközben Abjátár is felméne, míg a nép a városból mind kitakarodék.

25. És monda a király Sádóknak: Vidd vissza az Isten ládáját a városba, ha én az Úr elõtt kedves leszek, engem ismét haza hoz, megmutatja nékem azt, és az õ sátorát.

26. Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned: Ímhol vagyok, cselekedjék velem úgy, a mint néki tetszik.

27. Monda annakfelette a király Sádók papnak: Nemde nem próféta vagy-é te? [Azért] menj haza békességben a városba, Akhimás is, a te fiad, és az Abjátár fia, Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt.

28. Lássátok, ímé én itt idõzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg tõletek hír jõ, és nékem izentek.

29. Visszavivék azért Sádók és Abjátár Jeruzsálembe az Isten ládáját, és otthon maradának.

30. Dávid pedig felméne az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment, és az egész nép, mely vele volt, kiki beborította fejét, és mentökben sírának.

31. Megizenék azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártosok között van Absolonnal, és monda Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát.

32. És a mint feljuta Dávid a [hegy] tetejére, hogy ott imádkozzék az Istennek, ímé eleibe jöve az Árkeából való Khúsai, ki ruháját megszaggatá és földet hinte fejére.

33. És monda néki Dávid: Ha eljösz velem, terhemre leszel nékem;

34. De ha a városba visszatérsz, és ezt mondod Absolonnak: Te szolgád vagyok, óh király; ennekelõtte a te atyád szolgája voltam, most immár a te szolgád leszek, megronthatod Akhitófelnek ellenem való tanácsát.

35. És ímé veled lesznek [ott] Sádók és Abjátár papok; azért minden dolgot, a mit hallándasz a király házából, mondj meg a papoknak, Sádóknak és Abjátárnak.

36. Ímé ott van velök az õ két fiok is, Akhimás, a Sádók [fia], és Jonathán, az Abjátár [fia], kik által nékem mindjárt megizenhetitek, valamit hallotok.

37. Elméne azért Khúsai, a Dávid barátja a városba, Absolon pedig bevonula Jeruzsálembe.

1. Mikor pedig Dávid egy kevéssé alább ment a [hegy] tetejérõl, eleibe jöve Siba, a Mefibóset szolgája, két megnyergelt szamárral, melyeken kétszáz kenyér és száz kötés aszúszõlõ és száz csomó füge és egy tömlõ bor vala.

2. És monda a király Sibának: Mit akarsz ezzel? Felele Siba: A szamarak a király háznépéé legyenek, hogy rajtok járjanak; a kenyér pedig és a füge, hogy a szolgák megegyék, és a bor, hogy igyék, a ki megfárad a pusztában.

3. És monda a király: Hol van most a te uradnak fia? Felele Siba a királynak: Ímé Jeruzsálemben marada, mert azt mondja: Visszaadja ma nékem Izráel háznépe az én atyámnak országát.

4. És monda a király Sibának: Ímé minden tied legyen, valamije volt Mefibósetnek. Monda akkor Siba: Meghajtom magamat; vajha kegyelmet találnék elõtted, óh uram király!

5. Elméne azután Dávid király Bahurimig, és ímé onnan egy férfi jöve ki a Saul nemzetségébõl való, kinek neve Sémei vala, Gérának fia, és kijövén szidalmazza vala [õket.

6. És kõvel hajigálá Dávidot és Dávid királynak minden szolgáit, jóllehet az egész nép és az erõs férfiak mindnyájan az õ jobb és balkeze felõl valának.

7. És így szóla Sémei szitkozódása közben: Eredj, eredj te vér[szopó] és istentelen ember!

8. Megfizet [most] az Úr néked Saul egész házanépének véréért, a ki helyett te uralkodol; és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy!

9. Monda pedig Abisai, Sérujának fia, a királynak: Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt? Majd én elmegyek és fejét veszem.

10. Monda pedig a király: Mi közöm van veletek, Sérujának fiai? Hadd szidalmazzon, mert az Úr mondotta néki: Szidalmazzad Dávidot; és ki mondhatja néki: Miért míveled ezt?

11. És monda Dávid Abisainak és minden szolgáinak: Íme az én fiam, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet: hogyne [cselekedné] tehát e Benjáminita? Hagyjatok békét néki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta néki.

12. Netalán reá tekint az Úr az én nyomorúságomra, és jóval fizet még ma nékem az Úr az õ átka helyett.

13. És megy vala Dávid és az õ népe az úton, Sémei pedig a hegyoldalon átellenében menvén, mentében átkozódik és köveket hajigál vala õ ellenébe, és port hány vala.

14. Eljuta annakutána a király és az egész nép, mely vele vala, Ajefimbe, és ott megnyugovék.

15. Absolon pedig és az egész nép, Izráelnek férfiai, bemenének Jeruzsálembe, és Akhitófel is õ vele.

16. Mikor pedig az Arkeából való Khúsai, a Dávid barátja bement Absolonhoz, monda Khúsai Absolonnak: Éljen a király, éljen a király!

17. És monda Absolon Khúsainak: Ez-é a barátod iránti szereteted? Miért nem mentél el barátoddal?

18. Felele Khúsai Absolonnak: Nem, hanem a kit az Úr és ez a nép választ, és az Izráelnek minden fiai: azé leszek és azzal maradok.

19. Azután ugyan kinek szolgálnék [örömestebb,] mint az én [barátom] fiának? A mint szolgáltam a te atyádnak, szintén olyan leszek te hozzád [is].

20. Monda pedig Absolon Akhitófelnek: Adjatok tanácsot, mit cselekedjünk?

21. Felele Akhitófel Absolonnak: Menj be a te atyádnak ágyasaihoz, a kiket itthon hagyott, hogy õriznék a házat: és megérti az egész Izráel, hogy te atyád elõtt gyûlöltté tetted magadat, és annál inkább megerõsödnek mindazoknak kezeik, a kik melletted vannak.

22. Sátort vonának azért Absolonnak a tetõn, és beméne Absolon az õ atyjának ágyasaihoz, az egész Izráelnek szeme láttára.

23. És Akhitófel tanácsa, melyet adott, olyannak [tekintetett] abban az idõben, mintha valaki az Isten szavát kérdezte volna; olyan volt Akhitófelnek minden tanácsa mind Dávid elõtt, mind Absolon elõtt.

1. Monda azért Akhitófel Absolonnak: Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert, hogy felkeljek, és üldözzem Dávidot ez éjjel.

2. És megtámadom õt, míg fáradt és erõtlen kezû; megrettentem õt, és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm.

3. És visszavezetem te hozzád az egész népet, mert az egésznek visszatérése attól a férfiútól függ, a kit te üldözöl; és akkor az egész nép békességben lesz.

4. Igen tetszék e beszéd Absolonnak és Izráel minden véneinek.

5. És monda Absolon: Hívják ide mégis az Arkeabeli Khúsait is, és hallgassuk meg, mit szól õ is.

6. És mikor megérkezék Khúsai Absolonhoz, monda néki Absolon ilyenképen: Akhitófel ilyen tanácsot ád, megfogadjuk-é az õ szavát, vagy ne? Szólj hozzá.

7. Monda akkor Khúsai Absolonnak: Nem jó tanács az, a melyet Akhitófel ez egyszer adott.

8. És monda Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az õ emberei igen erõs vitézek és igen elkeseredett szívûek, mint a kölykeitõl megfosztott medve a mezõn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, ki nem alszik a néppel együtt.

9. Ilyenkor õ valami barlangban lappang, vagy valami [más] helyen, és meglehet, hogy [mindjárt] kezdetben elesvén némelyek közülök, valaki meghallja, és azt kezdi mondani: Megveretett az Absolon népe.

10. És még az erõs vitéz is, kinek szíve olyan, mint az oroszlánnak szíve, igen megrémül; mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erõs vitéz, és azok is, a kik vele vannak, erõs vitézek.

11. Én azért azt tanácsolom, hogy gyûjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind Bersebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba.

12. Akkor aztán támadjuk meg õt azon a helyen, a hol található, és úgy lepjük meg õt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, a kik vele vannak, egy se maradjon meg.

13. Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott.

14. És monda Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa az Akhitófel tanácsánál. Az Úr parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra.

15. Monda pedig Khúsai Sádók és Abjátár papoknak: Ilyen s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak és Izráel véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam.

16. Azért sietve küldjetek el, és izenjétek meg Dávidnak ilyen szóval: Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképen el ne nyelettessék a király és az egész nép, mely vele van.

17. Jonathán pedig és Akhimás a Rógel forrásánál állanak vala, a hová méne egy leányzó, ki megmondá [ezeket] nékik, és õk elmenvén, megmondák Dávid királynak, mert nem akarják vala magokat megmutatni, bemenvén a városba.

18. Meglátá mindazáltal õket egy szolga, és megmondá Absolonnak: Elmenének azért õk ketten sietséggel, és menének egy ember házába Bahurim [városában,] kinek tornáczában volt egy kút, és oda szállának alá.

19. Az asszony pedig egy terítõt võn és beteríté a kút száját, arra pedig darált árpát hintett; és nem vevék észre.

20. Menének pedig az Absolon szolgái az asszonyhoz a házba, és mondának: Hol van Akhimás és Jonathán? Felele nékik az asszony: Általgázolának a patakon. És keresék [õket], de mivel nem találták, visszatérének Jeruzsálembe.

21. Mikor pedig elmentek, kijövének a kútból, és elmenvén, megmondák [ezeket] Dávid királynak, és mondának Dávidnak: Keljetek fel és menjetek által gyorsan a vizen; mert ilyen tanácsot adott ti ellenetek Akhitófel.

22. Felkele azért Dávid és mind a vele való nép, és általkelének a Jordánon, míg megvirrada; egy sem hiányzék, a ki által nem ment volna a Jordánon.

23. Látván pedig Akhitófel, hogy az õ tanácsát nem hajtották végre: megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az õ városába; és elrendezvén háznépé[nek dolgát], megfojtá magát, és meghala; és eltemetteték az õ atyjának sírjába.

24. És midõn Dávid Mahanáimba érkezett, átkele Absolon a Jordánon, õ és Izráelnek férfiai mindnyájan õ vele.

25. És Amasát tevé Absolon fõvezérré a sereg felett Joáb helyett. Amasa pedig egy férfi fia vala, a kinek a neve az Izráelita Jithra vala, a ki beméne Abigailhoz, a Náhás leányához, ki Sérujának, a Joáb anyjának nõvére vala.

26. És tábort jára Izráel és Absolon a Gileád földén.

27. Lõn pedig, hogy mikor Dávid Mahanáimba jutott, ímé Sóbi, az Ammoniták [városából], Rabbából való Náhásnak fia, és a Ló- Debár [városból] való Ammielnek fia, Mákir, és a Gileád [tartományában,] Rógelimban lakozó Barzillai.

28. Ágynemût, medenczéket és cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet, pergelt búzát, babot, lencsét, pergelt [árpát,]

29. Mézet, vajat, juhot, ünõsajtokat hozának Dávidnak és az õ vele való népnek eleségül. Mert azt gondolják vala magokban: A nép éhes, fáradt és eltikkadt a pusztában.

1. Megszámlálá pedig Dávid a népet, a mely vele vala, s ezredeseket és századosokat rendele föléjök.

2. És hagyá Dávid a népnek harmadrészét Joáb keze alatt, és harmadrészét Séruja fiának, Abisainak, Joáb atyjafiának keze alatt, harmadrészét pedig [bízá] a Gitteus Ittai kezére. És monda a népnek a király: Bizony én magam is elmegyek veletek.

3. De a nép monda: Ne jõjj; mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te [teszesz] [anynyit], mint mi tízezeren: jobb azért, hogy te a városból légy nékünk segítségül.

4. Monda azért nékik a király: A mi néktek jónak tetszik, én azt mívelem. Megálla azért a király a kapuban, és az egész sereg megy vala ki százanként és ezerenként.

5. Parancsola pedig a király Joábnak, Abisainak és Ittainak, mondván: Az én fiammal, Absolonnal én érettem kiméletesen bánjatok; hallá pedig ezt mind az egész had, mikor a király mindenik vezérnek parancsola Absolon felõl.

6. Kiméne azért a nép a mezõre, az Izráel ellenébe, és megütközének az Efraim erdejénél.

7. És megvereték ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt ott azon a napon, [mintegy] húszezer emberé.

8. És kiterjedt a harcz az egész vidékre, és a nép közül sokkal többet emészte meg az erdõ, mint a fegyver azon a napon.

9. És találkozék Absolon Dávid szolgáival; Absolon pedig egy öszvéren ül vala. És beméne az öszvér a nagy cserfák sürû ágai alá, [hol] fennakadt fejénél fogva egy cserfán, függvén az ég és föld között, az öszvér pedig elszaladt alóla.

10. Kit mikor egy ember meglátott, hírül adá Joábnak, és monda: Ímé, láttam Absolont egy cserfán függeni.

11. Monda pedig Joáb az embernek, a ki megmondotta vala néki: Ímé láttad, és miért nem ütötted le ott õt a földre? Az én dolgom lett volna azután, hogy megajándékozzalak tíz ezüst [siklus]sal és egy övvel.

12. Monda az ember Joábnak: Ha mindjárt ezer ezüstpénzt adnál is kezembe, nem ölném meg a király fiát; mert a mi fülünk hallására parancsolá a király néked, Abisainak és Ittainak, ezt mondván: Kiméljétek, bárki [legyen,] az ifjút, Absolont.

13. Vagy ha orozva törtem volna életére - mivel a király elõtt semmi sem marad titokban - magad is ellenem támadtál volna.

14. Monda azért Joáb: Nem akarok elõtted késedelmezni; és võn három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán.

15. Körülfogák akkor a Joáb fegyverhordozó szolgái tízen, és általverék Absolont, és megölék õt.

16. Megfúvatá azután a trombitát Joáb, és megtére a nép Izráelnek ûzésébõl, mert kimélni akará Joáb a népet.

17. Absolont pedig felvevék, és veték õt az erdõn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá. És az egész Izráel elmeneküle, kiki az õ sátorába.

18. Absolon pedig vett és még életében emelt magának emlékoszlopot, a mely a király völgyében van. Mert ezt mondja vala: Nincsen nékem oly fiam, a kin az én nevemnek emlékezete maradhatna; azért az oszlopot a maga nevére nevezé; és az Absolon oszlopának hívattatik mind e mai napig.

19. Monda pedig Akhimás, Sádók fia: Majd elfutok, és megmondom a királynak, hogy megszabadította õt az Úr az õ ellenségeinek kezébõl.

20. És monda néki Joáb: Ne légy ma hírmondó, hanem holnap mondd meg a hírt, ma pedig ne mondd meg; mivelhogy a király fia meghalt.

21. Monda azonközben Joáb Kúsinak: Eredj el, mondd meg a királynak, a mit láttál; és meghajtá magát Kúsi Joáb elõtt, és elszaladt.

22. És szóla ismét Akhimás, Sádók fia, és monda Joábnak: Bármint legyen, hadd fussak el én is Kúsi után! Monda Joáb: Miért futnál fiam; nem néked való [ez] a hírmondás?!

23. Bármint legyen, hadd fussak el mégis! Õ pedig monda néki: Ám fuss el. Elfuta azért Akhimás a síkon való úton, és megelõzé Kúsit.

24. Dávid pedig ül vala a két kapu között, és az õrálló felméne a kapu tetejére, a kõfalra, és felemelvén szemeit, látá, hogy egy ember igen fut egyedül.

25. Kiálta azért az õrálló, és megmondá a királynak, és monda a király: Ha egyedül jõ, hír van az õ szájában. Amaz pedig mind közelebb jöve.

26. Látá pedig az õrálló, hogy másik ember is fut, és lekiálta az õrálló a kapunállónak, mondván: Ímé [más] ember [is] fut egyedül. Akkor monda a király: Az is hírmondó.

27. Monda ismét az õrálló: A mint látom, az elsõnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: ember az, és jó hírrel jõ.

28. Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arczczal a földre a király elõtt, és monda: Áldott az Úr a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen.

29. Monda akkor a király: Hogy van Absolon fiam? Felele Akhimás: Látám a nagy sereglést, mikor elküldé Joáb a király szolgáját és a te szolgádat; de nem tudom, mi történt.

30. És monda a király: Eredj tova, és állj meg ott; félreméne azért, és megálla ott.

31. E közben Kúsi is megérkezett, és monda Kúsi: Ezt izenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezébõl, a kik ellened támadtak volt.

32. Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam? Felele Kúsi: [Úgy] legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad.

33. És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: [Szerelmes] fiam, Absolon! [édes] fiam, [édes] fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, [édes] fiam, [szerelmes] fiam!

1. És megjelenték Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja Absolont.

2. És gyászra fordult a szabadulás azon a napon az egész népre nézve, mert a nép azon a napon hallja vala, hogy beszélik: Így bánkódik a király az õ fián.

3. És belopózkodék a nép azon a napon, bemenvén a városba, mint lopózkodni szokott a nép, mely szégyenli magát, hogy a harczból elmenekült.

4. A király pedig eltakarván orczáját, fenszóval kiáltja vala a király: [Édes] fiam, Absolon! Absolon, [édes] fiam! [szerelmes] fiam!

5. Akkor méne Joáb a házba a királyhoz, és monda: Megszégyenítetted e mai napon minden te szolgáidnak orczáját, kik e mai napon a te lelkedet megszabadították, és a te fiaidnak és leányidnak lelkeit, és feleségidnek lelkeit, és ágyasidnak lelkeit;

6. Szeretvén azokat, a kik téged gyûlölnek és gyûlölvén azokat, a kik téged szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy elõtted a vezérek és szolgák mind semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked.

7. Azért most kelj fel, menj ki, és szólj kedvök szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva, mind e mai napig.

8. Felkele azért a király és leüle a kapuban, és hírül adták az egész népnek, mondván: Ímé a király a kapuban ül. Akkor mind az egész nép eleibe jöve a királynak. Izráel pedig elmenekült, kiki az õ sátorába.

9. Mind az egész nép között pedig nagy veszekedés vala Izráelnek mindenik nemzetségében, kik ezt mondják vala: A király szabadított meg minket a mi ellenségeinknek kezébõl, a Filiszteusok kezébõl is õ szabadított meg; és most Absolon elõl elmenekült az országból.

10. Absolon pedig, kit felkentünk vala, meghalt a hadban. Mit késtek azért hazahozni a királyt?

11. Dávid király pedig elkülde Sádók és Abjátár papokhoz, mondván: Szóljatok a júdabeli véneknek, ezt mondván: Mi az oka, hogy utolsók akartok lenni a királynak hazahozásában? Mert az egész Izráelnek szava eljutott a királynak házába.

12. Én atyámfiai vagytok, én csontom és én testem vagytok; miért lesztek tehát utolsók a királynak hazahozásában?

13. És Amasának azt mondjátok: Nemde te is nem én csontom és testem vagy-é? Úgy cselekedjék velem az Isten és úgy segéljen, ha nem leszel a sereg fõvezére minden idõben én elõttem Joáb helyett.

14. És megnyeré Júda minden emberének szívét, mint egy emberét, kik elküldének a királyhoz: Jõjj haza mind te, mind a te szolgáid.

15. Hazatére azért a király; és a mint a Jordánhoz érkezék, Júda férfiai Gilgálba menének, hogy a királynak eleibe jussanak, és általvigyék a királyt a Jordánon.

16. Siete pedig Sémei is, Gérának fia, a Bahurimból való Benjáminita, és õ is a Júda nemzetségével eleibe méne Dávid királynak.

17. És ezer ember vala õ vele Benjámin [nemzetség]ébõl, és Siba, a Saul házában való szolga, és tizenöt fia, és húsz szolgája is vele valának, és általmenének a Jordánon a király elõtt.

18. Kompot is vivének által, hogy a király háznépét általhozzák, és hogy kedve szerint cselekedjenek. Sémei pedig Gérának fia, térdre esék a király elõtt, mikor a Jordánon általment.

19. És monda a királynak: Ne tulajdonítsa [vétkül] nékem az én uram [az én] álnokságomat; és ne emlékezzél meg arról, hogy gonoszul cselekedék veled a te szolgád azon a napon, a melyen az én uram, a király Jeruzsálembõl kiméne, hogy szívére venné a király;

20. Mert elismeri a te szolgád, hogy én vétkeztem, és ímé az egész József nemzetsége közül én jöttem ma elõször, hogy a királynak, az én uramnak eleibe menjek.

21. És felele Abisai, Sérujának fia és monda: Nem ölöd-é meg azért Sémeit, hogy káromlásokat szólott az Úrnak felkentje ellen?

22. Monda pedig Dávid: Mi közöm van veletek, Sérujának fiai, hogy ellenkezni akartok velem ma? Ma kellene-é embert ölni Izráelben? Mintha nem tudnám, hogy ma lettem [újonnan] Izráel királya.

23. És monda a király Sémeinek: Nem halsz meg; és megesküvék néki a király.

24. Méfibóset is, Saulnak fia eleibe jöve a királynak, és sem lábait, sem szakálát meg nem tisztította, sem ruháját meg nem mosatta attól a naptól fogva, hogy a király elment vala, mindama napig, a melyen békességgel haza jöve.

25. És lõn, hogy mikor Jeruzsálembõl kijött eleibe a királynak, monda néki a király: Miért nem jöttél volt el velem Méfibóset?

26. És õ felele: Uram király, az én szolgám csalt meg engem; mert azt mondotta a te szolgád: Megnyergeltetem a szamarat, és felülök rá, és elmegyek a királylyal; mert sánta a te szolgád.

27. És rágalmazott [engem], a te szolgádat az én uram, a király elõtt; de az én uram, a király [olyan,] mint az Istennek angyala: azért cselekedjél úgy, a mint néked tetszik!

28. Mert jóllehet az én atyámnak egész háznépe csak halált érdemlett volna az én uramtól, a királytól, mégis a te szolgádat azok közé helyezéd, a kik asztalodnál esznek. Azért micsoda követelésem és micsoda kérésem volna még a király elõtt?

29. Monda néki akkor a király: Mi szükség többet szólnod? Én megmondottam, hogy te és Siba osztozzatok meg a jószágon.

30. És monda Méfibóset a királynak: Elveheti az egészet, csakhogy az én uram, a király békességben haza jöhete.

31. A Gileádból való Barzillai is eljöve Rógelimból, és általméne a királylyal a Jordánon, kisérvén õt a Jordánon.

32. Barzillai pedig igen vén [ember] vala, nyolczvan esztendõs, és õ táplálta vala a királyt, míg Mahanáimban lakott; mert igen gazdag ember vala.

33. Monda pedig a király Barzillainak: Jere velem és eltartlak téged magamnál Jeruzsálemben.

34. Barzillai pedig monda a királynak: Mennyi az én életem esztendeinek napja, hogy én felmehetnék a királylyal Jeruzsálembe?

35. Nyolczvan esztendõs vagyok ma, avagy képes vagyok-é még különbséget tenni a jó és rossz között, vagy érzem-é, a te szolgád, ízét annak, a mit eszem és iszom, vagy gyönyörködhetem-é az éneklõ férfiak és asszonyok hangjaiban? Miért lenne terhére a te szolgád az én uramnak, a királynak?

36. Egy kevés ideig [óhajtana] a Jordánon átmenni a királylyal a te szolgád; miért adna azért a király nékem ily nagy jutalmat?

37. Hadd menjen vissza, kérlek, a te szolgád, és hadd haljak meg az én városomban, az én atyámnak és anyámnak temetõhelyében. Hanem inkább ímhol a te szolgád, Kimhám, menjen el õ a királylyal, az én urammal, és cselekedjél úgy vele, a mint néked jónak tetszik.

38. És monda a király: Jõjjön el velem Kimhám és azt cselekszem vele, a mi néked tetszik; és valamit tõlem kivánsz, megcselekeszem veled.

39. Mikor pedig általkelt a Jordánon az egész nép, és a király is általment, megcsókolván a király Barzillait, megáldá õt, ki visszatére az õ helyére.

40. Általméne pedig a király Gilgálba, és Kimhám õ vele megy vala és Júdának egész népe, a kik a királyt átszállították, sõt Izráel népének is fele.

41. És ímé, Izráelnek minden férfiai eljövének a királyhoz és mondák a királynak: Miért loptak el téged a mi atyánkfiai, a Júda nemzetsége? És hozták által a királyt és az õ háznépét a Jordánon, és Dávidnak minden embereit vele egyetemben?

42. Felelének pedig mindnyájan a Júda férfiai az Izráel férfiainak: [Azért,] mert a király közelebb áll hozzám; és miért neheztelsz ezért a dologért? Avagy megvendégelt-é azért a király? Avagy megajándékozott-é valami ajándékkal?

43. Felelvén pedig az Izráel férfiai a Júda férfiainak, mondának: Tízszeres részem van nékem a királyhoz, és Dávidra nézve is elsõbbségem van feletted. Miért tartottál azért semminek engem? Avagy nem én tettem-é legelõször szóvá, hogy hozzuk haza a mi királyunkat? De mindazáltal erõsebb lõn a Júda férfiainak szava, az Izráel férfiainak szavánál.

1. Vala pedig ott történetesen egy istentelen ember, kinek neve Séba vala, Bikrinek fia, Benjámin [nemzetségébõl] való férfiú. Ez trombitát fuvata, és monda: Nincsen nékünk semmi közünk Dávidhoz, és semmi örökségünk nincsen az Isai fiában. [Azért] oh Izráel, [oszoljatok el,] kiki az õ sátorába.

2. Eltávozék azért mind az Izráel népe Dávidtól Séba után, Bikri fia után. A Júda [nemzetség]ébõl valók azonban mellette maradának az õ királyoknak, a Jordán [vizétõl] fogva mind Jeruzsálemig.

3. Bemenvén pedig Dávid az õ házába Jeruzsálemben, elõhozatá a király azt a tíz ágyasát, a kiket otthon hagyott vala a ház õrzésére; és õrizet alá rekeszté és tápláltatá azokat; de hozzájok be nem méne. És õrizet alatt lõnek haláloknak napjáig, özvegységben élvén.

4. Monda pedig a király Amasának: Gyûjtsd össze nékem a Júda nemzetségét három nap alatt, és magad is itt légy jelen.

5. Elméne azért Amasa, hogy összegyûjtse Júdát, de több ideig késék, mint a hogy a [király] meghagyta vala néki.

6. Monda akkor Dávid Abisainak: Ímé majd gonoszabbul cselekeszik velünk Séba, Bikrinek fia, Absolonnál: Vedd magad mellé a te uradnak szolgáit, és kergesd meg õt, nehogy erõs városokat szerezzen magának, és elmeneküljön elõlünk.

7. Kimenének azért õ utána a Joáb emberei, és a Kereteusok és Peleteusok és az erõsek mindnyájan, és kimenének Jeruzsálembõl, hogy üldözzék Sébát, Bikrinek fiát.

8. Mikor pedig ama nagy kõsziklánál voltak, mely Gibeonnál van, Amasa jöve eleikbe; Joáb pedig ruhájába öltözvén, az õ ruháján felül derekához övedzett fegyvere a hüvelyében vala, mely mikor [Joáb ]ment, leesék.

9. És monda Joáb Amasának: Egészségben vagy-é atyámfia? És Joáb megfogá jobbkezével az Amasa szakálát, mintha meg akarná csókolni.

10. Amasa azonban nem õrizkedék a fegyvertõl, mely Joáb kezében vala, és általüté õt az ötödik oldalborda alatt, és kiontá a bélit a földre, és noha többször nem üté által, mindazáltal meghala; Joáb pedig és Abisai, az õ atyjafia, üldözék azután Sébát, a Bikri fiát.

11. Megálla pedig az [Amasa] [teste] felett Joábnak egy szolgája, és monda: Valaki Joábbal tart és Dávidnak [javát] kívánja, Joáb után [siessen.]

12. Amasa pedig fetreng vala a vérben az útnak közepén; látván pedig egy [ember,] hogy ott mindenki megálla, kivoná Amasát az útról a mezõre, és ruhát vete õ reá; mivel látta, hogy valaki csak arra ment, mind megállott.

13. Minekutána pedig kivonták az útról, minden ember Joáb után siet vala, hogy üldözzék Sébát, Bikrinek fiát.

14. És általméne [Séba] Izráelnek minden nemzetségein, Abelán és Béth- Maakán, és egész Béreán, kik egybegyûlvén, követik vala õt.

15. És eljövén, körülfogták õt Abelában Béth-Maaka [városában], és nagy töltést emelének a város ellen, mely a kõfallal egyenlõ volt; és az egész nép, mely Joábbal vala, rombolá, hogy ledöntse a kõfalat,

16. Akkor kiálta egy eszes asszony a városból: Halljátok meg, halljátok meg! Mondjátok meg, kérlek, Joábnak: Jõjj ide hozzám, valamit mondok néked!

17. Ki mikor hozzá ment, monda az asszony: Te vagy-é Joáb? Felele: Én vagyok. Ki monda néki: Hallgasd meg a te szolgálóleányodnak szavát. És felele: Meghallgatom.

18. Akkor monda az [asszony]: Korábban azt szokták mondani: Kérdezzék meg Abelát, és úgy végeztek.

19. Én Izráel békeszeretõ hívei közül való vagyok, te pedig el akarsz pusztítani egy várost és anyát Izráelben? Miért akarod elnyelni az Úrnak örökségét?

20. Akkor felele Joáb, és monda: Távol legyen, távol legyen az én tõlem, hogy elnyeljem és elveszessem!

21. Nem úgy van a dolog, hanem egy ember az Efraim hegységébõl való, a kinek neve Séba, a Bikri fia, felemelte kezét Dávid király ellen: adjátok kézbe azt egyedül, és elmegyek a város alól. És monda az asszony Joábnak: Ímé majd kivetjük a kõfalon a fejét néked.

22. Elméne azért az asszony nagy eszesen az egész községhez, és elvágatá Sébának, a Bikri fiának fejét, és kiveték Joábnak. Akkor megfuvatá a trombitát, és hazaoszlának a város alól kiki az õ sátorába, Joáb pedig hazaméne Jeruzsálembe, a királyhoz.

23. Joáb pedig Izráel egész serege felett való volt, Benája pedig, Jójadának fia, a Kereteusok és Peleteusok vezére vala.

24. Adorám pedig adószedõ, és Jósafát, Ahiludnak fia, emlékíró vala.

25. Séja íródeák, Sádók pedig és Abjátár papok valának.

26. A Jairból való Ira is Dávidnak fõ embere vala.

Significados: Saul, Abisai, Amasa, Efraim, , Ira.

Você está lendo 2 Samuel na edição KAROLI, Károli, em Húngaro.
Este lívro compôe o Antigo Testamento, tem 24 capítulos, e 695 versículos.